„A fasizmus erős szó”

Karl-Markus Gauss író, publicista
szerző
Király Edit
publikálva
2018/37. (09. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Különleges útirajzaival, kritikus esszéivel, közéleti megszólalásaival szerzett hírnevet magának. A Dunapest Fesztivál alkalmából Budapestre látogató osztrák íróval a többi közt a Vajdasághoz fűződő viszonyáról, a marginális életmódok iránti vonzalmáról, Magyarország fasizálódásáról, és természetesen Orbán Viktorról beszélgettünk.

Magyar Narancs: Amikor útirajzokat kezdett írni, szerepet játszott a választásában, hogy ez egy kevésbé kanonizált műfaj?

Karl-Markus Gauss: Hogyne! Ez a műfaj a német irodalomban nem igazán elterjedt, angolszász területen viszont jóval elismertebb, ami nyilván a gyarmatbirodalmi tudattal is összefügg. Ennek köszönhetően létezett az az olvasóközönség, amely tényleg tudni akarta, hogy mennek a dolgok Indiában vagy másutt. Az Osztrák–Magyar Monarchiában más volt a helyzet, de azért létezett a műfaj. Gondoljon Karl Emil Franzosra. S hogy egy későbbi példát említsek, szívesebben olvasom Joseph Roth útirajzait, riportjait, mint a regényeit.

MN: Ezt a két világháború között Joseph Roth által is képviselt műfajt a 80-as években a TransAtlantik folyóirat igyekezett feleleveníteni, itt jelentek meg Christoph Ransmayr első írásai is. Akkor még ő is útirajzokat, riportokat írt. Ransmayr később mégis mintha egészen más irányba fordult volna, mint ön.

KMG: Igen. Ransmayrt a fikció érdekli, engem viszont a tények. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy nem használok fiktív elemeket, de csak ott, ahol a fikció csakugyan többet mond, mint a puszta tény. Mondok egy példát.
A svinjai kutyaevőkről szóló riportkönyvemet úgy kezdem, hogy amikor első ízben jártam a romatelepen, szinte belesüllyedtem a sárba. Valójában első alkalommal ragyogó napsütés fogadott, de később (rengetegszer jártam ott) tényleg többször esett. A felütés esővel és sárral sokkal valóságosabb. Az irodalmi esőisten én vagyok, akkor esik, amikor én akarom. De soha nem találnék ki semmi olyat, aminek nincs köze a valósághoz.

MN: Különösen sokat írt a tágan vett kelet-közép-európai régióról, Duna menti sváb család sarjaként bensőséges kapcsolat fűzi a Vajdasághoz. Az írásai szempontjából van jelentősége a származásának?

KMG: A családom nem volt revansista, anyám rögtön érezte, hogy Salzburgban sokkal több lehetősége nyílik, mint odahaza. Apám a tanára volt, az érettségi után elhívta strandolni, így jöttek össze, s anyám állítólag azért szeretett bele, mert a faluban az ún. német napon ő volt az egyetlen, aki utcai cipőben és nadrágban jelent meg. Ha lehetek patetikus, a családom révén sokféle nemzetben tanultam meg gondolkodni. Anyai nagyszüleim, bár jómódú kereskedők voltak, csak hat elemit végeztek, ugyanakkor öt nyelven beszéltek. Persze nem min­det egyformán jól, de a mindennapok szintjén beszéltek szerbhorvátul, szlovákul, németül, románul és magyarul. Így volt ez valamennyire még a szüleimnél is. Szerbül veszekedtek, olyankor tudtuk, most ég a ház, magyarul turbékoltak, és a német volt a mindennapok nyelve. Apám családjában az egyik ág elmagyarosodott, nevet is váltott, mert a 19. század végén a Vajdaságban a magyar volt a magas kultúra nyelve. Ez az ág aztán Magyarországon élt, de velük jóformán teljesen megszakadt a kapcsolatunk. A kommunizmus idején nem akartak a nyugati rokonokkal találkozgatni. A családom vajdasági eredete miatt mindmáig a kevert régiók érdekelnek.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Mi vonzza a marginális életmódokban, peremhelyzetekben?

KMG: Hogy mi a perem és mi a centrum, az folyamatosan változik. Az én esetemben a keletnosztalgia, meg a kevertebb régiók iránti vonzalom részben a családi hagyományból következik. Nemcsak a család vajdasági eredete miatt, hanem azért is, mert Salzburgban, ahol felnőttem és ahol nagy, Duna menti sváb kolónia telepedett meg a II. világháború után, mi magunk is kisebbséghez tartoztunk.

De azért is érdekel, mert mindaz, ami a centrumokban jelen van, megtalálható a periférián, csak ott az, ami modern, együtt létezik az archaikussal, s ez konfliktusokkal terhes. Aztán meg engem az érdekel, amiről más nem ír. Sose írnék például olyasmiről, amit nem ismerek jól. Nincs olyan osztrák vagy német író, aki írna könyvet Japánról, ha három hetet ott töltött. Én olyan helyekről szeretek írni, amelyeket ismerek. Peter Handkéról sem szeretnék példát venni, aki azzal az igénnyel lép fel, hogy zseniális költő-látnokként egy háromnapos út alatt mindent meglát. Csodálatosan ír, de sokszor melléfog, mert nem érti a legegyszerűbb összefüggéseket sem. Végül pedig a periféria a veszteseké, és a magam részéről szívesebben írok a vesztesekről. „Peremhelyzetű emberek” – nálunk így hívják a hajléktalanokat. De nem csupán valamiféle karitatív indíttatásból érdekelnek ők jobban, hanem mert a vesztesek izgalmasabbak, irodalmi értelemben föltétlenül. Az irodalomnak nem az a dolga, hogy a haladás harsonáit fújja, inkább azokat szeretném megszólaltatni, akiket az élet maga alá gyűr, vagy akik egyszerűen csak méltósággal igyekeznek helytállni.

MN: Kritikus az Európai Unió szűk értelmezésével szemben. Miért?

KMG: Európa nem azonos az Európai Unióval. Ráadásul az Európai Unión belül sem igazán ismerjük egymást, nincs köztünk igazi kulturális csere, se dialógus, legfeljebb a turizmus nagyon elemi szintjén. Manapság nehéz helyzetbe kerültem a véleményemmel. 10-15 évvel ezelőtt is híve voltam ugyan az EU-nak, de kritizáltam, amiért a kívül rekedteket figyelmen kívül hagyja. Most viszont már ezen a szűken vett Európai Unióban is a szétesés jelei mutatkoznak. Ma már én is arról írok cikkeket, hogy a kisebb Európát kell összetartanunk. Ettől persze nem kell szem elől téveszteni a további bővítést, de ez most épp’ nem időszerű. Ráadásul minden újabb jelentkező sajnos a jobboldalt erősíti. A dezintegráló erők egyre erősebbek. Persze ezt is finomítani kell, mert Orbán például sose lépne ki az unióból. Miért csavarná el a csapot, amely élteti, meg aztán ki volna az ellenség, ha kilép?

MN: Mit szól ahhoz, hogy Németországban és Ausztriában a törökök többsége Erdoğant választotta? Itt is a perem tör be a centrumba?

KMG: Az autentikus osztrák magyarázat bizonyára az volna, hogy nekünk már megint pechünk volt, hozzánk jöttek a leg­ostobább vendégmunkások. Mert Ausztriában a voksolásban részt vevő törökök még nagyobb része (67 százaléka) szavazott Erdo­ğan­ra, mint Németországban. Ez valójában azt jelenti, hogy az Ausztriában élő törököknek nagyjából 10 százaléka szavazott Erdoğanra. Csak éppen azok a törökök, akik Ausztriában otthon érzik magukat, nem mentek el szavazni. Pedig erre kellene rávenni őket. Az osztrákok fejében persze meg sem fordul, hogy ebben a 10 százalékban negyedszázad visszautasítottsága munkál, és Erdoğan ezeknek az embereknek visszaadta a méltóságát. Pedig a törökök rengeteget tettek az országért. Olyan munkákat végeznek, amelyekre az osztrákok nem kaphatók. Amikor az első vendégmunkások megjelentek Vorarlbergben, barakkokban laktak. Akkor mindenki azt hitte, úgysem maradnak sokáig, és nem gondoltak arra, hogy németül kellene tanulniuk. A feleségem sokat tudna erről mesélni, mert ilyen gyerekeket tanít. Különösen nehéz a helyzet a menekültekkel. Feltétel, hogy elég magas szinten megtanuljanak németül, de egyre kevesebb kurzust kínálnak nekik. Ismerünk Salzburgban jó pár menekült asszonyt, aki évek óta hiába próbál nyelvtanfolyamra beiratkozni, nincs hely. És ez nem ügyetlenség, hanem stratégia. Mindenesetre Kurz és Strache számára a legrosszabb az volna, ha nem jönne több menekült, vagy ha mind úgy teljesítenének, ahogy elvárják tőlük.

MN: Mi történik, ha nem jön több menekült és mindenki nagyszerűen integrálódik?

KMG: Találnak mást, jönnek majd a meleg párok vagy a biciklisták.

MN: Ausztriában mit tart a fő veszélynek?

KMG: Az ausztriai Szabadságpárt (FPÖ) valódi jobboldali mozgalom radikális vonásokkal, most számos pozíciót készül elfoglalni, és viszi a maga politikáját. Másrészt a konzervatív néppárti (ÖVP-s) Kurz kancellár elegánsan hallgat ott, ahol beszélnie kellene, és beszél a maga sima modorában, amikor pedig hallgatnia kéne. Kettőjük közül mégis Kurz a veszélyesebb, ő a kancellár, s miközben az FPÖ botrányokat kavar, ő szép csendben végrehajtja a maga programját, aminek lényege az extrém gazdasági liberalizmus és a szociális szolgáltatások nagy léptékű leépítése.

MN: Azaz kinyílik a társadalmi olló?

KMG: Igen. De ezzel együtt Ausztriában még nincs Kulturkampf. Rengeteg kritikus cikket írtam a jelenlegi kormányunkról, de az asztalom most is tele van meghívásokkal. Az osztrák politikusok ravaszabbak ennél. Valahogy úgy gondolkodnak, hogy ugyan, mit érdekel minket a kultúra, nevetséges összegekbe kerül, az emberek meg amúgy is egyre kevésbé figyelnek a művészekre.

MN: Ön szerint mi jön most Európába a perem felől?

KMG: Az elmúlt húsz évben az EU terjeszkedett, bekapcsolt peremeket a véráramba, de ez nem mindig volt előnyös e régiók számára. Két-három éve jártam Bulgáriában, akkor írtam Zwanzig Lewa oder tot című könyvemet, ott vannak teljesen elhagyott országrészek, mert az emberek elmennek. Rengeteg orvos ment például Dél-Németországba falusi háziorvosnak, mert a német orvosok Svájcba mennek, ott többet keresnek.

Más kérdés, hogy mi legyen azokkal az országokkal, amelyek még nem léptek be, mint Moldávia – szívem szerint azt mondanám, hogy Európa részei, de az eszemmel tudom, hogy már a legutóbbi körben bekerült országokat sem sikerült istenigazában integrálni.

MN: Ennek mi lehetett az oka?

KMG: Ha az ember azt várta, hogy valódi kommunikáció jön létre, hogy a nyugatiak mondjuk magyar nyelvkönyveket és bolgár költőket vagy román regényeket vesznek majd a kezükbe, akkor csalódnia kellett. Az Európai Unió ebben a formában elsősorban gazdasági és persze politikai projekt volt. A kulturális integráció nehéz és hosszadalmas ügy. Más kérdés a szociális integrálódás, azt lehetne és kellene is erőltetni.

MN: Azt mondja, a kulturális csere csalódást okoz. Ugyanakkor még soha nem fordítottak annyi magyar irodalmat németre, mint az utóbbi húsz évben.

KMG: Igen, csak az arány megdöbbentő. Mennyit fordítottak a nyugati irodalmakból mondjuk románra vagy magyarra? Igazán nem árt, ha most egy kicsit kompenzálunk. S van itt még egy nehézség. A 2004-ben és 2007-ben csatlakozó országokban korábban nem volt polgári demokrácia. Mindig valamilyen idegen uralom ellen kellett harcolniuk – most pedig azt látják, hogy a nyugati országok leadnak valamennyit a szuverenitásukból, mert bizonyos kérdéseket nem lehet nemzeti alapon megoldani. Mondjuk a klímaváltozást, az inflációt, bizonyos pénzügyi folyamatokat, az Oroszországhoz vagy a Kínához fűződő viszonyt. Magyarországon, Lengyelországban vagy akár Bulgáriában viszont sokan úgy érzik, végre elérkezett az idő, hogy a maguk urai lehessenek. Én ezt nem tartom helyesnek, de meg tudom érteni. Itt jönnek be a nacionalisták, akik elképesztő ripőkséggel hangoztatják, hogy Brüsszel az új Moszkva. Csak ugye mikor kaptak Moszkvától pénzt?

MN: Ausztriában tapasztalt Orbán-szimpátiát?

KMG: A szabadságpártiak részéről. Az emberek nagy része azt sem tudja, mi történik Európában, talán az a falu megvan sokaknak a fejében, ahol Orbán kisvasutat építtetett. Ausztriában Erdoğan a fő ellenség. Bírálják a muszlim Erdoğant azért, mert korlátozza a sajtó és az oktatás szabadságát, de amikor Lengyelországtól Magyarországig a „mieink” teszik ugyanezt, az rendben van. Furcsa. Erdo-ğant és Orbánt persze nem dobnám egy kalapba, mások a dimenziók, de ugyanazzal a technikával dolgoznak.

MN: Ír majd a mostani útjáról?

KMG: Igen, ha megyek valahová, mindig írok róla, de ehhez hosszabb időre ide kell jönnöm.

MN: Mi érdekli ma Magyarországon?

KMG: A fasizmus erős szó, nem akarom azt mondani, hogy Magyarország már itt tart.

MN: A mindennapok fasizálódása?

KMG: Például amikor a hajléktalanság büntetendő lesz.

MN: És az ellenállás?

KMG: Engem mindenekelőtt az ellenállás érdekel.

Névjegy

Karl-Markus Gauss osztrák író, esszéista, publicista 1954-ben született Salzburgban, azóta is ott él, a Literatur und Kritik folyóirat főszerkesztője. Legismertebb művei: Europäisches Alphabet (1997), Die Donau hinab (2009), Im Wald der Metropolen (2010) – magyarul a Keserű tintát (1997) adták ki –, továbbá számos esszéje jelent meg folyóiratokban, fotóalbumban.

szerző
Király Edit
publikálva
2018/37. (09. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?