Kis János

Orbán háborúja

szerző
Kis János
publikálva
2017/15. (04. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Amikor váratlanul összegyűlik a cselekvéshez szükséges kritikus tömeg, megjósolhatatlan kimenetelű folyamatok indulnak be.

A „lex CEU”-val Orbán Viktor átlépett egy vörös vonalon. Az egyetemi autonómia elleni támadása nem most kezdődött; évek óta folyamatosan építi ki a hatalmát a felsőoktatási intézmények felett. De azzal, hogy egy független egyetemet megpróbál eltaposni, ténylegesen és szimbolikusan is messze túlment azon, amit eddig a tanszabadság ellen vétett. Az egyetembezárás a könyvégetés tőszomszédságában van.

Tagadhatatlan, nem ez a legnagyobb aljasság, amit Orbán hatalmával visszaélve elkövetett. A menedékkérők kriminalizálása, bántalmazásuk, embertelen körülmények közötti fogva tartásuk nagyságrendekkel nagyobb gazemberség. Csakhogy a menekültügyben Magyarországon belül és kívül nagyon sokan gondolkodtak úgy, hogy a gyűlöletkeltő propaganda és az embertelen bánásmód elfogadhatatlan ugyan, de a lényeget illetően Orbánnak – sajnos, sajnos – igaza van. A „lex CEU”-ról ilyet gondolni jóhiszeműen nem lehet. Egyetemet diktatúrákban zárnak be. A „lex CEU” Putyinnal és Erdoğannal helyezi egy sorba Orbánt.

Nem hihetjük, hogy ezt ne vette volna számításba. A CEU elleni hadjárat aligha értelmezhető másképp, mint szándékosan kiprovokált erőpróbaként. Amióta kilépett az európai politika színterére, Orbán nyíltan beszél arról, hogy a kontinens teljes politikai elitjének lecserélődésére számít. Ez a közeljövőben nem következik be; a populista szélsőjobb elán­ja megtört, talán csak átmenetileg, talán véglegesen. Kétségtelen, Amerikában ugyanakkor a demokratikus jogállam alapelvei iránti tökéletes közönyt, az erőskezű diktátorok iránt csodálatot tanúsító, rasszista előítéleteket tápláló és tökéletesen kiszámíthatatlan ember került hatalomra; az európai demokráciák helyzete még mindig ingatag; a Brexit okozta földlökések sem ültek el. Ha valamikor, Orbánnak most van esélye rá, hogy az Egyesült Államok, az Európai Unió és a magyar társadalom kénytelen-kelletlen tudomásul vegye: egy olyan rezsimmel kell együtt élnie, ahol statáriális eljárásban számolnak fel egy független egyetemet. Nem véletlen, hogy mindjárt a „lex CEU” megszavazásának másnapján a kormánytól független civil szervezeteket külföldi ügynökökként megbélyegző „lex Helsinki”-t is benyújtották a parlamentnek. Nem véletlenül időzítették az „Állítsuk meg Brüsszelt” kampány elindítását is ugyanezekre a napokra. Emlegessék csak a nyugati lapok és az Európai Parlament szónokai Putyint és Erdoğant. A törvény visszavonását nem tudják kikényszeríteni. „Brüsszelnek” sem ereje, se mersze nem lesz hozzá, hogy beindítsa a folyamatot, melynek végén Magyarország az unión kívül találná magát. Ha a számítás beválik, az unió hepciáskodásának vége: beletörődik, hogy Putyin- és Erdoğan-szerű elemek ülnek a soraiban. A 2010-ben elindított rendszerváltás visszafordíthatatlanná válik.

Így kalkulált Orbán, amikor a CEU-t célkeresztjébe vette. Szerintem elkalkulálta magát, fél éven belül immár harmadszor. Először a kvótaellenes népszavaztatást bukta el. Aztán a Momentum olimpiaellenes népszavazási kezdeményezését volt képtelen kezelni. Most pedig olyan háborúba kezdett, melynek a kimenetele beláthatatlan.

Szélesedő körök

Kezdjük a külső frontokkal. A CEU mellett felvonult a világ egyetemeinek színe-java. Tanárok és kutatók tízezrei adtak hangot a felháborodásuknak, köztük immár 19 Nobel-díjas tudós. Több kontinensen tartották tüntetések sorát, a legtöbbet talán Németországban, a leghatalmasabbat Berlinben. Ez Orbánt a legkevésbé sem érdekli, de azokat a kormányokat és nemzetközi szervezeteket, melyekkel szemben a „lex CEU”-t meg kellene védenie, nagyon is. A német szövetségi elnök az Európai Parlamentben ítélte el az egyetem felszámolására tett kísérletet, a képviselők felállva tapsoltak. Az Európai Bizottság vizsgálatot indított; úgy hírlik, az ügyben is tájékozódik, hogy milyen nemzetközi szerződések szolgálhatnak jogalapul kötelező erejű határozat meghozatalához (az oktatásügy elvben nemzeti hatáskör). A Fidesz pártcsaládja, az Európai Néppárt 2010 óta először megszavazta, hogy az EP napirendjére tűzze a magyarországi fejleményeket; frakcióvezetője a bizottsági vizsgálat mellett is állást foglalt, és leszögezte: elvárják a magyar kormánytól, hogy tartsa magát a bizottság ítéletéhez. Arra, hogy Orbánékat a közeljövőben kizárják a néppárti tömörülésből, jelenleg nem lehet számítani. De úgy tűnik, azoknak az időknek is vége, amikor bármit büntetlenül megtehettek, mert pártcsaládjuk rendületlenül mögöttük állt.

Mindez többé-kevésbé várható lehetett, és önmagában nem húzná keresztül Orbán számításait. Az igazi, fatális meglepetés az ország határain belülről érte. A felzúdulás első hulláma az egyetemi és a tudományos világból indult, egyéni és csoportos tiltakozó nyilatkozatok sokaságával. Az ország hosszú ideje élt abban a tudatban, hogy mindenki fél, és senki nem hisz a cselekvés lehetőségében; ezért a szolidaritási mozgalom méretei általános meglepetést okoztak, és legalább ilyen meglepő volt, hogy egyre-másra szólaltak meg jobboldali, konzervatív érzelmű oktatók és kutatók egy olyan intézmény védelmében, melynek a szellemisége nem okvetlenül áll közel hozzájuk. Ami pedig ennél is meglepőbb: számos egyetem vezető testületei, továbbá a Magyar Rektori Konferencia és az MTA elnöke is szót emeltek a CEU maradásáért. Ezek többnyire óvatosan fogalmazó állásfoglalások voltak, de ne feledjük: olyan testületektől érkeztek, amelyeket a kormány korábban már a befolyása alá vont, de legalábbis pacifikált. Két nappal a „lex CEU” megszavaztatása előtt pedig jött a tíz­ezer fős demonstráció, majd a szavazás után a többezres élőlánc a CEU épületcsoportja körül.

Az első hullám elég hatalmasnak bizonyult ahhoz, hogy átcsapjon az egyetemi és a tudományos világ határain, és szélesebb tiltakozó mozgalomnak adjon lökést. Mire a következő, hetven-nyolcvanezres demonstrációra sor került, jól érzékelhetővé vált, hogy a CEU ügye már nemcsak az egyetemeké, nemcsak a kutató intézeteké, nem is csak az értelmiségé általában, hanem egy jóval szélesebb, és nem tudni, hogy a következő időkben meddig szélesedő társadalmi köré.

Hogyan következhetett be ez a fordulat? Nyilván szerepe volt benne az autokráciák örök végzetének. Amíg a hatalom nem követ el nagyobb hibát, vagy nem kerül váratlanul homokszem a gépezetbe, az elégedetlen embe­rek úgy érzik, hogy nincs értelme bármit is tenniük, mert úgysem lennének elegen, akik melléjük állnának. És mivel így érzik, ennek megfelelően viselkednek is, tömeges viselkedésük pedig megerősíti az érzéseiket. A rezsim sziklaszilárdnak látszik, és a látszat valóságosan is stabilizálja. Amikor azonban ilyen vagy olyan okból váratlanul összegyűlik a cselekvéshez szükséges kritikus tömeg, megjósolhatatlan kimenetelű folyamatok indulnak be, amelyeket a hatalom nem mindig képes kontrollálni. A mostani válságot sem lehetett előre látni, ahogy a kimenetelét sem lehet. Nem lehetetlen, hogy ez lesz az a fordulat, melynek nyomán a rezsim feltartóztathatatlanul sodródik az összeomlásig. Nem lehetetlen, hogy a folyamat megáll, mielőtt a rezsim szétesnék. De ha így lesz, a történet akkor sem múlik el nyomtalanul. Magyarország soha többé nem lesz olyan, mint a „lex CEU” előtt volt.

Utólag jól látható, hogy a népszavaztatás bojkottja, majd különösen a 266 ezer olimpia-ellenes aláírás már előkészítette a terepet a lélektani áttöréshez. De a „lex CEU” kellett ahhoz, hogy az áttörés be is következzék. Mivel érte el ezt?

Minden fronton egyszerre

Az első hullámban azzal, amit az egyetemeknek és a kutatóintézeteknek üzent. Üzenete sötét és fenyegető volt. Azzal, hogy a CEU 2010 után évekig meg tudta őrizni autonómiáját, a puszta léte határt szabott az összes rokon intézmény autonómiája elleni rohamoknak. Orbán eddig sem csinált titkot abból, hogy az egyetemek helyén kormánymegrendelésre működő, felsőfokú szakmunkásképzőket kíván látni. Ám amíg a CEU-val semmit nem lehetett megcsinálni, addig mindent a többiekkel sem lehetett megcsinálni. A CEU függetlensége az államfüggő oktatási és kutatóintézmények mozgási szabadságát is védte. A törvény azt üzeni, hogy közel a felsőoktatás teljes bedarálásának ideje – de ezzel azt is az egyetemek és a kutatóintézetek értésére adta, hogy a vég nélküli megalkuvással nem jutnak messzire.

A második hullámban azokat mobilizálta a „lex CEU”, akik a világra nyitott, nyugatias Magyarországon szeretnének élni, bármely társadalmi csoporthoz tartozzanak is. A CEU léte azt szimbolizálja, hogy ez az Orbán-rezsim minden igyekezete ellenére lehetséges. A CEU diákjai százhét, tanárai nagyjából negyven országból jönnek. A CEU-n olyan diszciplínákat lehet tanítani, olyan tudományos nézeteket lehet szabadon képviselni, melyek ellen a kormány hadat visel, a gendertanulmányoktól a multikulturalizmusig. A CEU-n ugyanilyen szabadon lehet kételkedni is ezekben a tanokban és nézetekben. A törvény azt üzente, hogy mindez kozmopolita métely, amit a hatalom egyszer s mindenkorra ki akar szorítani Magyarországról. Aki nem akarja, hogy a hazája bezárkózó, provinciális világgá váljék, ahol csak a keresztény-nemzeti tradicionalizmus számára nyílik tér, aki nem akarja, hogy a jogállam maradéka is áldozatul essék a hatalmi önkénynek, az megérthette, hogy sokkal-sokkal többről van szó, mint egyetlen egyetemről.

Orbán számára a CEU azt szimbolizálja, amivel Magyarországon és Európában harcban áll. Így vált az egyetem az európai Magyarország hívei számára ugyanennek a szimbólumává.

A „lex CEU” által kirobbantott válság sokkal mélyebb és összetettebb, mint az Orbán-rezsim bármelyik korábbi megingása. Volt már példa rá, hogy egy önkényes hatalmi intézkedés heves belső tiltakozást váltott ki, anélkül azonban, hogy erőteljes választ kapott volna a külvilágból; ilyen volt az internetadó ügye. Volt példa arra is, hogy egy önkényes hatalmi intézkedés erőteljes külső választ hívott ki maga ellen, anélkül azonban, hogy ezzel arányos belső ellenállást generált volna; ilyen volt a média megszállását előkészítő törvény ügye. Arra is volt példa, hogy nagyszabású tiltakozó mozgalom indult el alulról, de anélkül, hogy érzékelhető támogatást kapott volna a köztestületek felső régióiból; ilyen volt a Tanítanék esete. És még soha nem fordult elő, hogy egy megtámadott közösséget – akár a bírói kart, akár az újságíró-társadalmat, akár a pedagógusokat – ahhoz fogható szolidaritás vette volna körül, mint most a CEU-t.

Eddigi harcait Orbán mindig egy fronton vívta; minden más területen biztonságban érezhette magát. Most azonban egyszerre kell az összes fronton háborúznia: le kellene szerelnie a nemzetközi nyilvánosságot; úgy kellene megvédenie szégyenteljes törvényét, hogy közben ne váljon páriává az EU-ban és az Európai Néppártban; helyre kellene állítania az egyetemi és tudományos intézmények fölötti kontrollját, meg kellene bontania a CEU körüli szolidaritást, el kellene sorvasztania a tiltakozó mozgalmat, és nem utolsósorban kezdenie kellene valamit a jobboldali értelmiség növekvő elidegenedésével. Fogyatkozik körülötte a levegő, és ezzel is kezdenie kellene valamit: figyelemre méltó, hogy az elmúlt hetekben senki nem akadt, aki nem közvetlenül Orbánnak köszönheti a stallumát és a fizetését, és mégis hajlandó lett volna kiállni a „lex CEU” mellett.

Orbán megteheti, persze, hogy nem enged, sőt, egyre nehezebben teheti meg, hogy engedjen. De ezt a háborúját ezen a módon nem nyerheti meg. Olyan dilemmák elé állította magát, melyeknek nincs jó megoldásuk. Ha megtorlás nélkül hagyja az egyetemi és akadémiai intézmények lázadását, eloszlik a félelem, melynek nem kis szerepe van hatalma stabilizálásában. A megtorlási kísérlet azonban könnyen visszaüthet: ha ennyien kiálltak a CEU mellett, a büntetéssel sújtottak mellett is kiállhatnak ennyien – vagy még egyszer ennyien. Ugyanilyen szerkezetű dilemma elé fog kerülni az EU-ban és az Európai Néppártban is. Ha a végsőkig kitart a törvénye mellett, teljesen elszigetelődhet. Ha enged, politikai súlyát veszítheti el.

Az eredetileg is durva törvénybe az utolsó pillanatban bevezetett újabb durvítás is könnyen visszaüthet. A változtatás 2018. szeptember 1-jéről 2018. január 1-jére hozza előre azt az időpontot, amikor kezdetét venné a CEU ellehetetlenülése: ez az a határidő, ami után újabb hallgatókat az egyetem nem vehet fel. Akkor azonban már csak egy hónap lesz a választási kampány elindulásáig, amit a Fidesznek alighanem a CEU melletti szolidaritási tüntetések árnyékában kell végigfolytatnia.

A CEU nem kereste magának ezt a szerepet. Normális egyetemként kíván működni azon törvényi keretek között, melyek huszonöt éven át garantálták hivatása szabad gyakorlását. Nem rajta, hanem a léte ellen indított nemtelen támadáson múlott, hogy egy politikai válság kellős közepébe került.

A CEU rektora számtalan alkalommal világossá tette, hogy egyetemet vezet, nem politikai szervezetet; a CEU az autonómiájáért és ezzel a többi magyarországi egyetem autonómiájáért küzd, ezen túlmenő céljai nincsenek a politikai küzdelemben, melyet rákényszerítettek. De azt is világossá tette, hogy a CEU otthona Magyarország, és harcolni fog a jogáért, hogy magyar–amerikai egyetemként folytathassa a tevékenységét Budapesten.

A szerző filozófus, a CEU oktatója.

szerző
Kis János
publikálva
2017/15. (04. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?