Haskó László: Me Too!

szerző
Haskó László
publikálva
2018. febr. 13., 08:30
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A szerelem (vagy lebutítva a szex) bújik meg minden törekvésünk, minden cselekedetünk mögött.

„A természeten nem gázolhatsz át…” Ezt B. Brecht mondatja Bicska Maxiról, aki az élete árán is elmegy a bordélyba a megszokott napon, a megszokott nőhöz, aki mágnesként vonzza. Mi ez a titokzatos, megmagyarázhatatlan és elűzhetetlen vonzalom? Bármilyen szennyes, bármilyen megalázó, mégis legjobb szerelemnek nevezni, mert az emberi faj esetében ilyenkor többről van szó, mint a fajfenntartás szimpla ösztönéről. Ez a vonzódás csak az emberi lényre jellemző különleges szellemi termék. És bizony ez „mozgatja a világot”.  A szerelem (vagy lebutítva a szex) bújik meg minden törekvésünk, minden cselekedetünk mögött. Az újfeminizmus (a me too mozgalom) valószínűleg azt jelzi, hogy megérett a helyzet a természeten történő átgázolásra: a nemek reszocializációjára, vagyis a nő-férfi viszony újrarendezésére. Ne kerteljünk: a nő alárendeltségének megszüntetéséről lenne szó. Talán érdemes áttekinteni, hogy az „ancien régime” hogyan és miért olyan, amilyen.

A létező szocializmusban, ha valamit „elszabtunk”, azt mondtuk: „történelmileg így alakult”. Nos, „biológiailag, fejlődéstanilag úgy alakult”, hogy

a humán szexben (és az „életben”) a vezető-irányító, cselekvő szerep a férfira lett kiosztva.

Azért, mert egészen mostanáig minden fontos cselekedethez fizikai erő kellett, minden versengést, verekedést (és háborút) az erősebb nyert meg. (Kivétel Dávid király.) És az ember esetében (csakúgy, mint az emlősállatok legtöbb fajtájánál) a hím ivarú egyedek teste (izomzata) nagyobb. Ennek a biológiai örökségnek a „célja”, az „értelme” a fajfenntartás és a genetikai tökéletesedés. Vagyis a természet (ízlés szerint: a „Teremtő”) a sikeres szelekció érdekében úgy kellett rendezze az emlősállatok világát, hogy az „erősség” és ne a satnyaság génjei öröklődjenek. Ezért a hím fizikai ereje és a közösülési képesség (fajfenntartási képesség) összekapcsolódott. A társadalommá tagozódás során a fizikai erő szerepe szintén meghatározó volt és maradt évezredeken át. Ez a „tagozódás” két dolgot jelentett: háborút vagy háborúra készülést. A fizikai erő mellett a férfiak hormonműködése és központi idegrendszere tartalmazza a harchoz szükséges agresszivitást is, amit a mai napig van képünk bátorságnak nevezni. A következő lépés az erő öntudatának, a hatalomnak, illetve a hatalom iránti vágynak a megjelenése. A férfiban így – sajnálatosan, de természetesen – össze van kapcsolódva

a hatalom, a birtoklás és a szexualitás.

Ezt a triászt és az e mögött álló hajtóerőt tökéletesen mutatja be nekünk Mozart (és Da Ponte) Don Giovanni alakjában. Ez a dramma giocoso több mint remekmű, örök siker. Azt, hogy az Y kromoszómával rendelkezőknek tetszik, világos. A hölgyek azonban szintúgy lelkesek: talán, mert tudják, hogy ez a valóság. Vagyis – a természeten egészen mostanáig ők sem akartak átgázolni. Ők sem tudtak nemet mondani az alfa-hímnek, ahogyan azt mostanában mondjuk. Az alfa-hímnek szülnének utódot, természetesen egy kis alfát. Együtt élni persze sokkal kellemesebb egy béta vagy gamma csoportba tartozóval (Don Ottavio). Az alfahím-tétel kezd most megdőlni. Az (általam is remélt) új világban a vezető szerepet a szexben-szerelemben sem fogják tovább megkapni az alfák. A nők nem a külső jegyek (főként az erős testalkat) alapján választanak (már és majd) apai géneket, annál is kevésbé, mert az utódok genetikai összerakása (előbb-utóbb) tudományos kérdés lesz. Nem elhanyagolható előmozdítója a (forradalmi) folyamatnak a haditechnika fejlődése: a győzelemhez sem a fizikai erő, sem a (bátorságnak, esetleg hősiességnek nevezett) agresszivitás nem lesz sinequa non. Vagyis – Bitó László szavaival – „véget ér a kétezer éves tesztoszteronőrület”. De hogyan? Mozart ezt is tudta: nem öli meg Don Giovannit, hanem (egyik áldozata, a megerőszakolt Donna Anna apjának szobra) élve viszi magával a pokolba (vagy a mennybe).

Don Giovanni ugyanis örök.

Szóval a „világ rendje” évezredeken át az volt, hogy az „erős férfi” a tulajdonos, a nő pedig a tulajdon. Időnként nagyon becses tulajdon, de változatlan „jogállásban”. Helyenként az is „természetes” (mainapság is), hogy egy tulajdonosnak több tulajdona van. Ha muszlim, akkor törvényesen és egyszerre, ha keresztény, akkor illegálisan egyszerre, vagy törvényesen: egymás után. A tulajdonszerzés történhetett (és történhet) egyszerű vásárlással, magasabb körökben („királyok, hercegek, grófok…”) szerződéssel. Tanúm a magyar nyelv: Az „eladó sorban lévő leány”-nak „apja-ura” van, ha „elkel”, valódi „ura” lesz. Az élő ember mint tulajdon, rabszolga, jobb esetben cseléd. Parancsot, utasítást teljesít, természetesen a szerelmi életben is. Ha nem teszi, vagy hibásan teszi, akkor büntetést kap. (Pénz számolva, asszony verve…) Kikapós férjnek lenni ma is bocsánatos, ám a hűtlen asszony általános megvetés tárgya (még csak nem is alanya).

A huszadik század már a „dolgozó nők” kora.

Azonban a munka még mindig elsősorban fizikai, így a nők a termelésben is csak kisegítő szerepeket kapnak, értelemszerűen kisebb fizetségért. De a saját jövedelem megcsillantja a kisebb függés (a nagyobb szabadság) örömét – otthon. A munkahelyen viszont újabb függő viszony alakul ki. Téeszelnök és marokszedő menyecske, művezető és esztergályos lány, főnök és titkárnő, iskolaigazgató és tanárnő, főorvos és doktorkisasszony, orvos és ápolónő, rendező (pláne főrendező-színigazgató) és színésznő, sőt – erre is tudok példát – érett korú takarítónő és tekintélyes tudós professzor. És a felsorolás (az ez ügyben sietve érkezni látszó ítéletnapig) folytatható. Minden esetben a „gyengébb nem” a kiszolgáltatott, a „teremtés koronája” pedig így vagy úgy, kopogtatás után vagy berúgott ajtóstul – átlép a küszöbön. De nem mindenki lép át a „jó ízlés határán”. Ám ez a határ koronként máshol húzódik.

Közeledik tehát az idő, amikor a fizikai erő jelentősége – a társadalmi életben – minimumra csökken.

(Noha utalnak sajnos az ellenkező irányra is aggasztó jelek. A gyúrásnak nevezett testi erőépítésre gondolok. Szerencsére a biológia nem alszik: egyrészt a nők is előszeretettel erősítenek, másrészt a tesztoszteron-túladagolás rontja a nemzőképességet és az utód genetikai minőségét.) A számítógépes automatika mind a termelésben, mind a hadviselés során kiváltja a fizikai erőt. Ha minden jól menne, fokozatosan kihalnának az alfa-hímek. Azonban nem megy minden jól, legalábbis nem megy egykönnyen. Az élet bizonyos területein még hosszú ideig előnyt jelent a férfihormonhatás az agresszivitás különféle fokozatainak életben tartásával. Hogy magammal kezdjem: a sebészi szakmákban a sikeres és gyors működéshez szükséges az agressziónak legalább a vagányságig menő fokozata. Ugyanez vonatkozik a művészeti életre, a hadseregvezetésre és a politikára. És mindennél jobban a bizniszre. Közülünk kerülnek ki az alfa/2 (félalfa) hímek, amikor az agresszivitáshoz már nem tartozik a testi erő, a vonzó külső. Ha egy félalfánál hiányzik az intelligencia és/vagy a morális érettség, (fölöttébb gyakori), akkor bizony jönnek a szexuális pótcselekvések, a perverziók, és a lépcső tetején ott van az erőszak is. Természetesen, amíg az agresszivitás megmarad, igazítani kell a törvényeket (nem visszamenőleg) és hangsúlyozni a jó etikai modellt. A zsidó-keresztény erkölcs erre alkalmas, a muszlim még nem. A többit nem tudom.

A szerző sebész.


szerző
Haskó László
publikálva
2018. febr. 13., 08:30
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
férfi-nő
Ezt már olvasta?