Böszörményi Jenő

A kevés és az elég

Hogyan örökítené magát tovább, és hogyan bontható le mégis az orbánizmus?
szerző
Böszörményi Jenő
publikálva
2017/45. (11. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Sorra jelennek meg a felmérések, amelyek egyértelműen jelzik: a választók többsége kormányváltást akar. Kialakult tehát az a Fidesz-szavazók sokaságánál nagyobb választói tömeg, amely nem pusztán a kormányalakításhoz szükséges parlamenti többség elérésére lehet elégséges, hanem – a jelenlegi választási szisztémában – kétharmados többséget is eredményezhet, s így felhatalmazást adhat az alkotmányos rendelkezések módosítására, új alkotmány elfogadására, az orbáni rendszer radikális felszámolására is.

A Nemzeti Együttműködés Rendszerében (NER) – akárcsak az 1989/1990-es alkotmányos berendezkedésben – a parlamenti kétharmad birtoklása az arkhimédészi pont, ahonnan az egész rendszer felborítható és felszámolható. Az ellenzéki programok ennek megfelelően nagyra törő terveket dédelgetnek: nem csupán más tartalmú kormányzást, hanem rezsimváltást ígérnek.

Az ellenzéki választási stratégiák viszont köszönőviszonyban sincsenek ezekkel az ambíciókkal. Mai ismereteink szerint a parlamenti többség megszerzése is elég reménytelen vállalkozásnak tűnik, ám a NER „alkotmányos” „ellensúlyai” egy egyszerű parlamenti többségű nem Fidesz-kormányt is hamar képesek ellehetetleníteni és kiiktatni. Az alábbiakban azt próbálom bemutatni, hogy nemcsak az illiberális állam szétbontásához, de a hatékony kormányzáshoz, az ellenzék néhány emblematikus ígéretének megvalósításához is kétharmadra van szükség, a kétharmad megszerzésére pedig a teljes ellenzéki oldal együttműködése ad némi esélyt. Az országgyűlési kétharmad birtokában viszont a prezidenciális modellre való áttérés biztosíthatja a NER legbiztosabb felszámolását.

 

A csapda

Hiába van többségben az Orbánt elhajtani kívánó választók tömege, a választási rendszer durva torzításai miatt akaratuk közvetlenül nem tud érvényesülni. A probléma – köztudottan – sokrétű. Először is: az Orbán-kormánnyal szemben álló, kormányváltást óhajtó választói közönség töredezett, heterogén – pozitívan fogalmazva, sokszínű –, pártpreferenciái széttartanak a Jobbiktól a Kétfarkú Kutyáig. Másodszor: e töredezett választói tömeget lefedő és képviselni hivatott pártok nem vagy csak korlátozottan, a lehetséges partnerek között válogatva hajlandóak együttműködni egymással. Harmadszor: az ellenfél ezzel szemben monolitikusan egységes. És végül negyedszer: az érvényes választási szabályok, vagyis az adott politikai környezetben kifejezetten Orbán és a Fidesz hatalmi érdekeit favorizáló szisztéma mellett ez édeskevés nemhogy az alkotmányozó hatalom, de a kormányzati felhatalmazás megszerzésére is.

Ennek megfelelően az ellenzék előtt elméletileg négy út áll a Fidesz leváltására. Haladjunk visszafelé.

Egy. A választási rendszer megváltoztatása, praktikusan annak arányosabbá tétele. Gulyás Mártonék Közös Ország Mozgalma éppen ezzel próbálkozik: a kezdeményezésnek azonban éppen annyi az esélye, mint az értelme. Sarkalatos (kétharmados országgyűlési többséget igénylő) törvényről lévén szó, az ellenzéknek ma ehhez nyilván nincs meg az ereje, a Fidesznek pedig nem érdeke, hogy változzanak a szabályok. Értelme viszont azért nincs a javaslatnak, mert éppen attól az eszköztől fosztaná meg az Orbán-ellenes ellenzéket (a kétharmados többség elvi lehetőségétől), amely egyedül tenné képessé a NER lebontására és a hatékony kormányzásra.

A második lehetőség a monolitikus Fidesz-tábor széttördelése. Ez ugyan kiegyenlíthetné a küzdelmet, hasonló eredményeket előidézve, mintha arányos(abb) lenne a választási rendszer, viszont az „egy zászló” alá felsorakozott Orbán-hívő tömeg felaprózása teljességgel reménytelen. Talán Simicska Lajos próbálkozhatna e stratégiai opcióval, ha valóban rendelkezik Orbánról, a Fideszről és a holdudvarról olyan információkkal, amelyek képesek, ha nem is megroppantani, de legalább erodálni a tábort.

A harmadik út az együttműködés kialakítása az ellenzéki pártok között, a negyedik pedig az egyeduralkodó pozíció megszerzése az ellenzéki térfélen úgy, hogy egy kivétellel mindenki más kidől a versenyből, de legalábbis jelentéktelenné válik.

Orbán kihívói – pártvezetőik nyilatkozatai szerint – az utóbbi két stratégia közül választják valamelyiket, vagy e kettőt kombinálják valamiképp. A Jobbik már ez év elején rögzítette, hogy nem kíván a baloldali pártokkal együttműködni és egyedül kísérli meg leváltani a Fideszt. Csalfa remény azonban azt gondolni, hogy a Vona Gábor vezette párt – viszonylagos erősödése, néppárti ambíciói és ellentmondásos mérséklődése ellenére – ne ütközne továbbra is üvegplafonba, amely a radikálisból középre tartó párt növekedését még mindig stabilan akadályozza. Kérdéses emellett, hogy a Jobbikkal láthatóan együtt mozgó Simicska választások előtti időszakra várt (feltételezett) bombái képesek lesznek-e bármilyen módon Vonáék javára billenteni a mérleget – feltételezésem szerint nem.

A kormány-, rezsim- és politikaigeneráció-váltást zászlajára tűző, a közéletbe egyetlen hatékony politikai akcióval (a NOlimpiás népszavazási kampánnyal) alig néhány hónapja betört Momentum esetében viszont ugyanez az ambíció egyenesen komolytalannak hat. Az összes többi párthoz képest esetükben a leglátványosabb az az ellentmondás, ami a magukról sugárzott önkép, az önálló indulás igénye és a meghirdetett politikai program között feszül. A szimpatikus választási program (ellenzéki oldalon ilyenből amúgy tele a fiók), a professzionális kommunikáció és a tehetséggel, önbizalommal és némi nagyképűséggel párosuló politikai érintetlenség még kevés a hitelességhez és ahhoz, hogy a választók elhiggyék, Fekete-Győr Andrásék kormányképesek. Rajtuk kívül az LMP is hasonlóval próbálkozik, megnyilatkozásaikból ugyanakkor úgy tűnik, a választásokhoz közeledve végül talán mégsem zárkóznának el valamiféle ellenzéki kooperációtól. Szél Bernadett addig végighaknizza az országot és bíznak az erősödésben, ami ugyan a győzelemhez kevés lehet, ám az együttműködésről szóló esetleges későbbi egyeztetéseken a tárgyalási pozíciók javítását eredményezheti. A baloldal többi pártja – az MSZP, a DK, az Együtt, a Párbeszéd – pedig láthatóan abban bízik, hogy az e körben kialakított együttműködés (akár közös lista, akár választási párt, akár koordinált indulás, akár ezek kombinációja) a győzelemre legesélyesebbé emeli ajánlatukat, s így válnak képessé a kormány elzavarására. Még abban az esetben is, ha ebből az együttműködésből van, akit ők zárnak ki (Jobbik), és van, aki meg belőlük nem kér (LMP, Momentum).

Az elmúlt hónapok közvélemény-kutatásai ugyanakkor cáfolják a fenti stratégiák életképességét, kivitelezhetőségét. A Jobbik nem képes elmozdulni a 10 százalék körüli támogatottságról, a MSZP pedig nem az üvegplafont próbálgatja, hanem azt, hogy vajon lefelé van-e valamiféle védőháló. A DK nőtt valamelyest, ám aligha valószerű, hogy Gyurcsány Ferenc pártja (vezetőjének elutasítottsága miatt) nagyságrendekkel nagyobb tömegeket tudna maga mögé állítani. Ahogyan az sem, hogy ugyanerre képes lenne az LMP. A baloldal kisebb pártjai – Együtt, Párbeszéd, Liberálisok, Kétfarkúak és a Momentum is – pedig tartósan az 5 százalék alatti tartományban ragadtak. Nemcsak a Jobbik növekedését akadályozza tehát az a bizonyos üvegplafon, hanem a többi pártét is. Legfeljebb az ellenzéken belüli kisebb-nagyobb választói áramlások mozgatják meg az állóvizet, áttörés azonban sehol sincs.

Az ellenzéki oldalon emellett széles körben él az a kockázatos elgondolás is, hogy amennyiben a jelenlegi kormányzattal elégedetlen választók szemében sikerül magukat a mezőnyön belül országosan és helyben is relatíve a legerősebbnek láttatniuk, az Orbánt leváltani és a rendszerét felszámolni akaró, racionálisan gondolkodó választó országszerte és az egyéni választókerületekben is rájuk adja majd szavazatát – ami már elégséges lehet a Fidesz megveréséhez. Ám ha a győzelmi esély meg is emelné a szavazói támogatást, kétséges, hogy ez annyi pluszszavazatot hozhatna, ami a győzelemhez is elég. Az pedig már végképp politikai kalandorságnak hat és a választó racionális, tudatos viselkedésének túlbecsülése, amikor ellenzéki körökben – a baloldal és a Jobbik közötti valamiféle hallgatólagos szövetség jegyében – arra számítanak (néhány időközi és helyi választást alapul véve), hogy az egyéni választókerületekben a választók, pártszimpátiáikat félretéve, következetesen és nagy tömegben az esélyesebb jelöltre voksolnak majd, miközben listán az igazi kedvencükre ikszelnek majd.

Az ellenzéki oldal e kockázatokkal és bizonytalansággal terhelt állapotával szemben a Fidesz támogatottsága masszívnak és megbonthatatlannak tűnik. A párt stabilan őrzi vezető helyét a pártversenyben, s ha a dolgok így mennek tovább, Orbánnak esélye van harmadszorra is összehozni a kétharmadot.

 

A feles többségű kormányt maga alá gyűri a NER

Tegyük fel azonban, hogy valamelyik fenti stratégia eredményeként a Fidesz mégis elbukja a választást, és az ellenzék, ha nem is szerez kétharmados többséget, de képes kormányt alakítani. (Ennek az eredménynek valamennyi valószínűsége mégiscsak van, még ha jelenlegi tudásunk szerint nem is sok.)

Kétharmad hiányában az új parlamenti többség a közjogi berendezkedés alapjaihoz nem tud hozzányúlni – de kormányzóképessége, választási ígéreteinek megvalósíthatósága is komoly akadályokba ütközik. Az ellenzéki térfél egyik fontos, szinte egyöntetű programígérete a közteherviselés igazságosabbá tétele, a progresszív adózás visszahozatala. Az egykulcsos adózást azonban sarkalatos törvénybe vésték, amit a Fidesz – borítékolhatóan megtagadott – hozzájárulása nélkül az új kormánytöbbség nem tudna alkotmányosan módosítani. Amennyiben feles többséggel mégis megpróbálná, az Alkotmánybíróság előtt közjogi érvénytelenség miatt egészen biztosan elbukna a tervezet (sarkalatos törvény rendelkezését csak a sarkalatos törvény elfogadására vonatkozó szabályok betartásával lehet módosítani). Hasonló sors várna arra a megoldásra is, ha a stabilitási törvényben bebetonozott egykulcsos rendszert formálisan érintetlenül hagyva az adójóváírás eszközével, vagy a gazdagokra kivetett külön­adóval kísérelné meg megkerülni a kormány a sarkalatossági szabályt. Ez már nyithat teret alkotmányértelmezési viták előtt, ám aligha kétséges, hogy a Fidesz kinevezettjeivel feltöltött intézmények közbelépnének. A köztársasági elnök alkotmányossági vétót emel, majd az Alkotmánybíróság elkaszálja a tervezetet. Ugyanez a helyzet az ugyancsak a stabilitási törvényben rögzített családi adókedvezmények átalakításával: nem lehet sem a mértékét csökkenteni, sem a gyerekszámhoz kötöttség szabályain (több gyerek, nagyobb kedvezmény) változtatni.

Ha az új kormány a családi pótlék megemelésével próbálná egyensúlyba hozni a családtámogatások rendszerét, az államháztartás hiányának növekedése miatt tervezete a Költségvetési Tanács (KT) előtt találná magát. A KT „szakmai” indokok alapján megállapítaná az államadósság-szabály megsértését, márpedig amíg e testület nem adja előzetes hozzájárulását a tervezethez, a módosítás nem mehet át. Az ellenzék számos javaslata, melyet kormányra kerülve megvalósítani szándékozik, jelentős költségvetési kihatásokkal jár, emiatt módosítani kell a költségvetési törvényt – a KT-nak tehát számtalan alkalma és ürügye lesz a beavatkozásra és a kormányzás ellehetetlenítésére. Az ellenzék bármely, jelentős költségvetési összegeket mozgató oktatáspolitikai, egészségpolitikai, szociálpolitikai vagy általános gazdaságpolitikai intézkedése áldozatává válhat ennek az eljárásnak.

A KT fideszes többsége ráadásul hosszú évekre fenn fog maradni. A háromtagú testület elnökét az államfő nevezi ki, rajta kívül tagja még a Magyar Nemzeti Bank (MNB) és az Állami Számvevőszék (ÁSZ) elnöke. A mostani elnök hatéves mandátuma 2018. január 10-én lejár; Kovács Árpád február 3-án betölti 70. életévét, s bár a törvények nem tiltják sem az újrázást, sem azt, hogy 70 fölött is folytassa, a Fidesz minden bizonnyal be fogja biztosítani magát. Matolcsy György MNB-elnöki megbízatása ugyanis 2019 márciusában véget ér, és aligha tévedünk, ha kizárjuk annak lehetőségét, hogy az új miniszterelnök őt újrajelölné. Márpedig ha Áder János köztársasági elnök kinevezi az új jegybankelnököt (már ha kinevezi), Matolcsy utódja a KT-n belül Kováccsal – aki eddigi pályafutása alapján nem tekinthető politikailag elkötelezettnek – már többséget alkothat, Domokos László ÁSZ-elnök pedig egyedül marad. Valószínűsíthető tehát, hogy 2018. január 10-től nem Kovács lesz a KT elnöke, hanem valamelyik megbízható fideszes káder kapja majd a több mint 2 milliós fizetéssel és miniszteri juttatásokkal kipárnázott posztot (csak nem Bánki Erik?). Így a KT gond nélkül újra betöltheti az orbánista „fék” szerepét – s ezzel pedig máris megnyílik az út az Országgyűlés korai feloszlatása előtt. Az új kormánytöbbség ugyanis 2018 végén fogadná el első költségvetési törvényét – ám ha a Költségvetési Tanács újra és újra visszadobja a tervezetet és 2019. március 31-ig nincs új költségvetése az országnak, az államfő feloszlathatja a Házat és új választásokat írhat ki. Vagyis az új kormány kevesebb mint egy év alatt teljesen alkotmányosan megbuktatható.

 

Az Orbán-rendszerbe zárva

Az ellenzék másik fontos célkitűzése és választási ígérete a korrupció felszámolása, amitől aligha választható el az Orbán Viktor országlása alatt irányítottan helyzetbe hozott kormányközeli „vállalkozók” mesés vagyonosodásának közelebbi hatósági vizsgálata, indokolt esetben az érintettek vád alá helyezése. Sok minden kétharmad nélkül is elvégezhető: nyilvánosságra lehet hozni a szerződéseket, el lehet zárni a pénzcsapokat, megtisztítani a közbeszerzéseket, leállítani a stadionépítéseket, elapasztani az állami hirdetéseket, megszüntetni a tao-rendszert, sőt, esetleg polgári jogi úton vissza lehet perelni pénzeket (ez már rizikósabb), és a többi. Ezek fontos lépé­sek, és a közvélemény támogatását is élveznék. Ám az elsikkasztott pénzek visszaszerzése és az oligarchák felelősségre vonása az ügyészség közreműködése nélkül elképzelhetetlen – márpedig az ellenzéki programok „vagyonelkobzást” ígérnek, ami vádemelés és bírósági eljárás nélkül mégiscsak elképzelhetetlen a jogállamiságot helyreállítani igyekvő kormányzattól. Az ügyészség átalakításához, önálló korrupcióellenes ügyészségi szervezet létrehozásához vagy az ügyészség kormány alá rendeléséhez, de még az Európai Ügyészséghez való csatlakozáshoz is (ezek mind ellenzéki javaslatok) országgyűlési kétharmad szükséges, hiszen módosítani kell az Alaptörvényt és a sarkalatos ügyészségi törvényt is. Polt Péter legfőbb ügyész kilencéves megbízatása 2019 decemberében ugyan lejár, mivel azonban utódja kinevezéséhez megint csak kétharmad kell, aligha remélhető, hogy ebben a Fidesz együttműködésére lehetne számítani – és amíg nincs megállapodás, Polt mint hivatalban volt legfőbb ügyész a következő kormány hivatali ideje alatt alkotmányosan gyakorolhatja jogköreit.

Feles többség mellett tehát a kormánynak nincsenek jogállami eszközei arra, hogy Orbán és oligarchái körmére nézzen. A Kehi-ellenőrzések, parlamenti vizsgálóbizottságok, elszámoltatási biztosok minden igyekezete (már ha nem válnak önmaguk paródiájává, mint korábban) előbb-utóbb beleütközne abba az áthatolhatatlan falba, amit ezekben az ügyekben a Polt Péter vezette ügyészség közvádlói monopóliuma jelent. (Ezt a 2002-es kormányváltás után már megtapasztalhattuk.)

A kormánytól független alkotmányos intézmények vezetői esetében patthelyzetre lehet felkészülni. Ha feltételezzük, hogy választási győzelmét követően a jelenlegi ellenzék képes lesz kitölteni négyéves ciklusát, 2022-ig elvben több poszt is megüresedik. Lejár Stumpf István alkotmánybíró, Polt Péter legfőbb ügyész, Székely László ombudsman és nemzetiségi helyettese, Szalayné Sándor Erzsébet megbízatása, de kifut a Médiatanács négy tagjának (Auer János, Kollarik Tamás, Koltay András, Vass Ágnes), továbbá Darák Péternek, a Kúria elnökének és Handó Tündének, az Országos Bírósági Hivatal elnökének a mandátuma is (az utóbbi kettőé 2021-ben, az előbbieké 2019-ben). Az Országgyűlés valamennyiüket kétharmaddal választja, azaz szükség lenne a Fidesz-frakció szavazataira is, amely ebben – talán az ombudsmanok kivételével – feltehetően nem lesz partner. Állandósuló válságra és viszályra lehet számítani, a kialakuló helyzet a Fidesz számára pedig kifejezetten előnyös lehet. Az Alkotmánybíróság működik 14 fővel is, Polt továbbra is a helyén marad, a többi esetben viszont alapvető alkotmányos intézmények válhatnak működésképtelenné. A zavarosban halászás pedig nem ismeretlen terep a Fidesz számára. Az új többségnek egyedül az új köztársasági elnök megválasztására nyílna lehetősége, négyéves mandátuma legvégén: Áder leghamarabb 2022 áprilisára írhatja ki a választásokat, a köztársasági elnök személyéről azonban már március 11-től lehet dönteni, így az egyszerű többség a második körben megszerezheti e fontos, ám ellensúlyt adni csak korlátozottan alkalmas pozíciót. A hatalomba esetleg visszatérő Orbán számára ez azonban pusztán kényelmetlenséget okozhatna, a NER fundamentumain érdemben nem változtatna – mint láttuk, a többszörös védvonal (AB, legfőbb ügyész, ÁSZ, KT stb.) továbbra is érintetlen marad.

Az ellenzéki pártok választási programjai hemzsegnek az olyan ígéretektől, amelyek kizárólag az alkotmány vagy sarkalatos törvények módosításával érhetők el. Csak kétharmados többség birtokában megvalósítható a választási rendszer vagy a pártfinanszírozás átalakítása, az önkormányzati autonómia visszaállítása, a média-, az egyházügyi, a bírósági törvény anomáliáinak felszámolása, s még az adózási szabályok némelyikének átírása is e körbe tartozik. Az olyan nem kardinális, ám szimbolikus kérdésben is, mint a politikusok vagyonnyilatkozat-tételi szabályai, csak kétharmaddal lehet változtatni. Az ellenzék egyéb ígéreteinek jelentős része elvben feles többséggel is átvihető: az egészségügy rendbetétele, az oktatás alulfinanszírozottságának megszüntetése, a szociális ellátás átalakítása, az áfacsökkentés stb. Több százmilliárdos költségvetési kihatásaik miatt ezek azonban a KT akadékoskodásaival találhatják magukat szemben: amennyiben a KT az államadósság-szabály megsértését állapítja meg, a javaslatokat blokkolhatja, és azok nem válhatnak törvénnyé. S mivel a kormányzati intézkedések gazdasági teljesítményre gyakorolt hatásainak prognózisa meglehetősen ingoványos terep, a KT-nek bőven lenne tere manőverezni. Ezt csak súlyosbítja, hogy a KT elsősorban az ÁSZ és az MNB számításaira, elemzéseire támaszkodik, vagyis két olyan intézmény szolgáltatja az adatokat, amelyeket volt fideszes politikusok vezetnek. A kör bezárulni látszik.

A feles többséggel megalakuló kormány a NER változatlanul hagyott feltételei között, gúzsba kötve táncolna – s a kudarcos, bukással végződő feles kormányzás jelentősen amortizálná a mai ellenzéket, szavazótáborát pedig apátiába taszítaná. A Fidesz ellenben joggal mondhatná, hogy az orbáni rendszerrel szemben megfogalmazott vádak – hogy ti. antidemokratikus és leválthatatlan lenne – alaptalanok: a NER nem akadályozza a parlamenti váltógazdálkodást, a kormány bukása csakis az inkompetenciájának a következménye. Orbán nem érdekelt egy új kormány sikerében, és megvannak az eszközei, hogy akadályozza annak hatékony működését. Ne legyenek illúzióink: a Fidesz alapvetően semmilyen kérdésben nem érdekelt együttműködni, vagy ha mégis, hát csak taktikai megfontolásokból, a stratégiai cél – a hatalom visszaszerzése, kizárólagos birtoklása – szolgálatában. Ez nem zárja ki, hogy az új kormány egy darabig megpróbálkozhat majd a kormányzással, elvergődhet egy ideig – a Fidesz addig szusszan egyet. Ha azonban megérik az idő, a politikai küzdelemben magát „utcai verekedőként” jellemző Orbán nem fog az eszközökben válogatni, a NER teljes arzenálja rendelkezésére áll majd, s nem fog habozni használni azt. A NER hátrahagyott harcosai tenni fogják a dolgukat.

 

(Az elemzés második részében arról lesz szó, hogy a parlamenti kétharmad birtokában milyen lépésekben számolható föl véglegesen a NER, és milyen közjogi átalakítás garantálhatná az új köztársaságban a hatalommegosztást.)

szerző
Böszörményi Jenő
publikálva
2017/45. (11. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?