Amint az utóbbi hetekben örömtelien sokasodó számú egyik tüntetés végeztével befordulok a kocsmámat rejtő romsikátorba, azon kapom magam, hogy akaratlanul is a „Sej, a mi lobogónkat” kezdetű dalt dúdolom magam elé, különös tekintettel a „fényes szellők fújják” sorra.

Már a rab népek tavaszát orrontom a novemberi ónos esőben, amitől oly kackiás kedvem kerekedik, hogy menet közben felvázolom a Vamos, NAV-os című történelmi-kardozós sorozat első évadát, amelyben a szépséges Ildico della Vida hercegnő beleszeret a nálánál rangban jóval lejjebb leledző, egy átutazó baszk őrgróf magvából, valamint egy katalán mosogatólány ágyékából származó Luis Chimixka nevű fináncba, de szerelmüket erősen ráncos homlokkal nézi a zord atya, Andrés, a horvátok elűzött fejedelme; és a szokásosnál is nagyobb lendülettel indulok az ­immár a kocsmaszobába visszaköltöztetett törzsasztalom felé, hogy haladéktalanul belefogjak hónapok óta tervezett, de mindeddig meg nem kezdett előadásomba, mely a Magyar Mámor történetéről szól majd. De rajtam kívül ugyan ki tudná lefesteni megrökönyödésemet, amikor a söntésben, ijesztő mérvű tömeg középpontjában a Sztarecet látom egy hordón terpeszkedve szónokolni, miközben rajongója, Szabó Ervinné egy hatalmas üstből meri a Sztarec receptje szerint készült, azaz forró tejjel elegyített paprikás, általa csak „Karamazovkának” nevezett vodkát a tátott szájjal hallgató hajléktalanok poharába, és összeesküvői hangon súgja felém:

– Most tér rá Anna Ivanovna cárnő halála utáni időszakra, nagyon izgulok…

Vagyis ahelyett, hogy végre megkezdjem Ady A magyar Pimodán című esszéjének elemzését, a következőket kell hallanom, miközben a Táltos egykori szívszerelme egy gőzölgő korsót állít az asztalomra:

– Mint előző előadásomban már hallhatták, Visnyevszkij ezredes tíz évre jött, hogy évente 150 „antal”, vagyis kishordónyi bort vásároljon, de a régensnő, a bornemissza Anna Leopoldovna 1740-ben váratlanul felfüggesztette az orosz Borbizottság tevékenységét. Pedig Visnyevszkij szerfölött jól berendezkedett már Hegyalján. Magával hozott egy pópát, valamint egy tudós kántort is, kiben az ukrán–magyar barátság egyik első fecskéjét tisztelhetjük. A neve Szkovoroda Grigorij Szavvics, filozófus és szabadgondolkodó, ki gyalog járta be Magyarhont, és kapcsolatba került honunk jeles tudósaival, de ne többet most erről! Ugyan­akkor Mária Terézia nem nézte jó szemmel, hogy Tokaj vegyes vallású és nemzetiségű lakossága igen nagy számban kezdte látogatni a pravoszláv istentiszteleteket. De Anna bukása után az új cárnő Nagy Péter lánya, a kicsapongó Erzsébet lett, aki szinte kétségbeesett levelet intézett Visnyevszkijhez, írván: „Ha egy módja van, küldjön futárral legalább három antal aszút, amit sehol sem tudok beszerezni, pedig én nem tudok anélkül meglenni, miként azt Ön is tudja.” Így nem csoda, hogy 1745-ben felújította a társaság működését, minek folyományaként az oroszok egyre több ingatlant szereztek a környéken, mi több, saját bortermelésbe is kezdtek. A helyzet az osztrákokkal és magyarokkal egyre jobban elmérgesedett, melyben az jelentett némi nyugvópontot, hogy Visnyevszkij ezredes 1749. január 27-én Tokajban elhunyt.

– Hála Istennek! – kiált közbe a Táltos, aki képtelen fegyelmezett férfiként viselni a Szabó Ervinné pártütése miatt érzett fájdalmat. – Mi nem leszünk se orosz, se amerikai gyarmat! És nem mondom, én is iszom, de amit a maga cárjai és cárnői műveltek, az túlmegy minden határon. Emlékszem, ahogy Tolsztoj leírja Nagy Péter és bandája mulatozását…

– Az nem Tolsztoj, hanem Alekszej Tolsztoj – kotyog közbe fontoskodva Nemetschek a maga szelíd agressziójával. – Gondolom, ezzel filológus uram is egyetért – fordul hozzám sokatmondó tekintettel, de úgy döntöttem, hogy ma nem fizetek neki egy kisfröccsöt sem.

– A lényeg – folytatja dühösen a Táltos –, hogy ez a brutális cár vedelés közben a legembertelenebb kicsapongásoknak hódolt, cáfolva ezzel alapvetését, hogy ugyanis „ablakot nyit Európára”. Volkonszkij hercegnek például gyertyát vertek a seggébe, meggyújtották és zsoltárt énekeltek körülötte… Iván Akakijevics Mjasznijt a fenekén át fújtatóval fújták fel; hamarosan bele is halt a kezelésbe.

– Mindez igaz. Mégis téved. A lényeg más! – kiáltja a Sztarec. – Mégpedig az, hogy mikor a cárnő halála után unokaöccse, III. Péter 1762 első felében felrúgta a szövetséget az osztrákokkal, helyette poroszbarát politikát folytatott, a pozsonyi kamara azonnal elrendelte a tokaji zálogbirtokok visszaváltását, sőt 1762. július 19-én Mária Terézia kiutasította Magyarországról az új rezidenst, Nyikoláj Zsolobovot és a Bizottság tagjait. Ámde II. „Nagy” Katalin (1762–1796) államcsínye és férje, III. Péter meggyilkoltatása után aztán ismét rendeződtek Ausztriával a diplomáciai kapcsolatok, ezért az orosz kolónia mégis maradhatott Tokajban. De mivel Katalin mind a filozófiában, mind borban a franciát kedvelte a legjobban, lassan a tokaji borok kiszorultak a Kremlből. Mondhatatlan károkat okozva ezzel a hegy­aljai termelőknek, akik az egykorú feljegyzések szerint voltaképpen belefúltak a saját borukba, lévén az immár majdnem eladhatatlan. Vagyis Szekfű Gyula tévedett, és vele a Magyar Mámor szenvedélyes búvárlója is, mégpedig az Ötödik számlában – veti rám gyilkos tekintetét a Sztarec. – A magyar nagyon is eladta volna borát, csakhogy az akkor már alig is kellett. Szóval, néha jó az orosz a háznál… És erre igyunk! És béküljünk ki önmagunkkal!

Én meg forradalmias hangulatomban mi mást tehetnék, mint hogy felkiáltok: – Legyen magának igaza! A Szabadság téren a szovjet emlékmű és a német megszállási monumentum társaságában már úgyis felállították a kisded Jézust óvó jászolkát. Legyen hát köztünk is béke már; félre a politikai és emberi lövész­árkokkal, ellenségünk végeredményben azonos, ezért igyunk, és szavaljuk el közösen Ady Enyhe újévi átok című költeményét, mintegy BUÉK gyanánt az országnak és önmagunknak.

És nem sokkal később már mennydörög is a szavalókórusom: „Hogy ragya verjen, marjon mindenütt, / Hogy jöjjön a döghullák varja / Mindenkire, aki vén, savanyú / Akaratát most piszkosan akarja / Lelkünkön és a szennyes Hunnián.”

És a Treuga dei roppant ünnepélyében, mikor a mennyezet felé üvöltjük, hogy „Ez a gazember még lakolni fog!”, mikor Szabó Ervinné ismét a Táltossal ropja a csárdást, mikor Nemetschek a Sztareccel gopakozik, szinte észre sem vesszük, hogy a Fizetőpincér egy kecses zsúrkocsin begördíti elénk az ez évben utolsó, naná, hogy a 13-as számot viselő számlát!